Megítélésem szerint ma a legfontosabb kérdés egy új közjogi rendszer mibenléte, amelynek keretei között a magyarság túlélési esélyei megnőnek, és amely át tudja segíteni a magyarságot a liberális demokrácia világméretű összeomlását kísérő viharokon, ezzel helyet szerezve magunknak az emberiség utána következő új korszakában.
Budaházy György közjogi elképzeléseiről beszél a Tabánban 2014-ben
Korkép
A liberalizmus összeomlása nem kétséges, sokan – én magam is – sokat írtak már a jól láthatóan oda vezető jelenlegi folyamatokról. A szélsőségesen az egyénre alapozott gondolkodásmód, minden területen kudarcba fulladt. A társadalmi folyamatokat vizsgálva, a liberális berendezkedésű országok nemzeti közösségei a szétesés határán vannak, a család – mint a társadalom legfontosabb, és legősibb alapegysége – felbomlóban, a közösségek már a saját újratermelődésüket (gyermekvállalás) sem képesek fenntartani. Az ebből fakadó – a rendszeren belül – megállíthatatlan társadalmi elöregedés egy vészesen közeledő szociális katasztrófát vetít elénk. Az ezt ellensúlyozandó – általában nem liberális hagyományokkal rendelkező – idegen etnikumokkal történő betelepítés, a „népek olvasztó tégelye” jelenség helyett az etnikai feszültségek fortyogó kohóját kezdi megteremteni mindenfelé. Az egyéni profitszerzésre törekvő és az ebből fakadó ész nélküli növekedési mánián alapuló gazdasági folyamatok a teljes környezeti és gazdasági összeomlás irányába taszítják a világot. Valószínűleg egyszerre fog mindez robbanni.
Meggyőződésem, hogy a liberalizmus csak az összeomlásig tervez, hogy mi lesz azután, arról lövése sincs, csak az összeomlást próbálja elodázni. Ezért is helyez egyre nagyobb hangsúlyt a jelen kiélésére, a minél több, minél gyorsabb és minél abszurdabb élvezetekre, mert ösztönösen érzi, hogy nincs jövője. Tulajdonképpen a szemünk előtt hevernek a tények, csak a legtöbben ezt nem akarják észrevenni. Nem gondolhatja azt senki komolyan, hogy az országok súlyos eladósodottságából a jelenlegi, liberális világgazdasági politika keretei között ki lehet kecmeregni. Az ezt „menedzselgető” politikusok csak az összeomlás időpontját próbálják maguktól eltolni, hogy ne ők legyenek a lavina elindítói, és addig is harácsoljanak, amit lehet. Itt senki se tervez tovább.
Pedig a népeknek – köztük a magyarságnak is – túlélési tervekre és az ezt legjobban szolgáló társadalmi-gazdasági berendezkedéssel kapcsolatos elképzelésekre van szükségük. Igaz hazafinak kötelessége ezzel foglalkozni, és elsősorban ezzel kell foglalkoznia, és nem a jelenlegi esztelen rendszerekben keresni a „beilleszkedés” lehetőségét. Ezt szajkózom 2006 óta!
Én itt most elsősorban közjogi gondolataimat, elképzelésemet szeretném összefoglalni (már ezzel kapcsolatban is sok mindent leírtam az elmúlt években, de azóta is születtek új gondolataim), a gazdasági, szociális, stb. szakterületekbe nem kívánok különösebben belefolyni. Írtam már ezekről is (pl. a Hunnia koncepció kapcsán), meg hát számos – a különböző területekhez értő – szakembernek van számtalan jó ötlete, terve, amelyek sok helyen elérhetőek. Amiben mindig is hiányt éreztem, az a közjogi elképzelések témája, ami mindennek keretet ad.
A többpárti liberális parlamenti demokrácia mintha valami láthatatlan falat képezne a – közjogi témában még egy-két száz éve sokkal pezsgőbb – szellemi élet terén. Talán azért, mert meghaladhatatlannak próbálja beállítani magát (gondoljunk csak az „igaz, hogy rossz ez a rendszer, de senki nem talált még ki nála jobbat” típusú blődségekre). És valóban, ha szemléletesen nézzük, valamit meghaladni csak vele egy irányba menve lehet. Ilyen értelemben a mai neoliberális rendszer tényleg a végállomás. De hát nem kell feltétlenül ugyanarra menni, el is lehet az egészet messze kerülni, nem kell versenyezni, mindent az ő „értékei” szerint mérni.
Ország-irányítási rendszerek
Alapvetően kétféle ország-irányítási rendszer létezik. Az egyik a vezérelvű, ahol az élen egy tejhatalmú – szinte isteni kiválasztottságú – vezető áll, aki élet-halál ura, a szava törvény, és szigorú piramisszerű alá-fölérendeltségi rendszeren át folyik az irányítás. A másik a megállapodáson alapuló, melyben szintén van valamilyen vezető, de ő az irányítást a közösséggel – vagy azt valamilyen módon képviselő kisebb-nagyobb csoporttal – kötött megállapodás alapján, az ez által meghatározott mozgástéren belül végzi. Mielőtt „demokratikus csuklóból” rávágnánk, hogy az első az rossz, és a második az üdvös, tisztázzuk, hogy ezt így kategorikusan egyáltalán nem lehet kijelenteni, a történelemben mindkettőre találhatunk különbözőféle példákat sikerekkel és kudarcokkal. Sőt, az igazán kiemelkedő történelmi személyiségek esetén jellemző volt a vezérelvű – vagy az ahhoz közelítő – irányítási rendszer.
Az időben visszatekintve az egyiptomi vagy perzsa uralkodóktól, Nagy Sándoron, egy-két római császáron vagy Attilán át, Dzsingisz kánon, Napóleonon vagy Péter cáron keresztül a XX. század két nagy diktátoráig számos vezérelvű irányítást láthatunk. Az utolsó úgy-ahogy erre az elvre felépített közjogi rendszer Adolf Hitler nemzetiszocializmusa volt. Sztálin azért nem a legjobb példa erre, mert a kommunista rendszerben létezik egy kvázi „megállapodás” a párt vezető testülete és a fővezér között, az utóbbi személyének a megválasztására – amivel volt, hogy éltek is – csak Sztálin ezt erőből elfojtotta (persze ez a kommunista grémium kétségtelenül nem jeleníti meg az általa uralt nemzeti közösséget).
Ugyanígy a megállapodáson alapuló rendszer az ókori görögöktől vagy rómaiaktól kezdve a Magna Charta Angliáján át a legújabb időkig gyakorlat.
Akármennyire nem örülnek neki a liberálisok, a jó vezérre minden nemzet vevő, és az ilyentől eltűrik az egyszemélyes irányítást is (pl. az 1848-49-es szabadságharc idején komoly tábor volt amellett, hogy Kossuth emelkedjen diktátori pozícióba, csak Kossuth ódzkodott ettől). Kassai Lajos lovasíjász mester mondta, hogy a magyar nép olyan, hogy egy bizonyos minőségű vezetési szint alatt széthullik, képtelen teljesíteni (ezt láthattuk már sokszor), de afölött varázsütésre összeáll, és elkezd működni, és akár csodálatos teljesítményekre is képes (ezt is sokszor bizonyítottuk).
A tiszta vezérelvű rendszerrel az a baj, hogy visszafelé sülhet el, ha rossz ember kezébe kerül a hatalom, ezért a történelem során számos példa van rá, hogy a közösségek igyekeztek megállapodásokkal bebiztosítani magukat az ilyen esetek elkerülésére.
A megállapodáson alapuló ország-irányítási rendszerrel kapcsolatban két nagyon fontos szempont van. Az egyik, hogy kikből áll az a grémium, amely az irányítás kontrollját végzi, tehát őrködik a megállapodás betartásán. A másik, hogy milyen felhatalmazás alapján teszi ezt, vagyis kik szólhatnak bele az összetételébe. (Van egy harmadik is, a vezetői poszt betöltésének módja, de erről majd később.) Leegyszerűsítve az országgyűlési képviselet milyenségéről és a szavazati jogról van szó.
Képletesen fogalmazva, az a közjogi rendszer marad fenn hosszabb távon életképesen egy nemzeti közösségben, amely a földön áll, és az fullad ki hamar, amely a levegőben lebeg. Az a rendszer áll a földön szilárd alapokon, amelynek az adott közösségben közjogi hagyományai vannak, alapszabályai a benne élő nemzet múltjában gyökereznek, bevált gyakorlatnak mondhatóak, nem változtatgathatók, szokásjogok. Vagyis eszerint a jogfolytonosságról beszélők keresgélnek jó helyen.
A levegőben lebegő rendszer lényege, hogy nincs nemzeti történelmi hagyományban nyugvó alapja. Az alapja egy valakik által a nemzet számára csinált Alkotmány, vagy szimbolikusabban kifejezve a lényegét egy „csinálmány”. Vagyis az egyik rendszer a nemzeti hagyományokon ül, a másik valakik által, valamilyen érdekek mentén csinált szabályokon. A hagyományokon nem lehet változtatni, mert ahhoz kvázi a múltat kéne átírni, a csinálmányt bármikor lehet módosítani.
Míg a hagyományokon alapuló rendszer tetején helyet foglaló vezető, csak a neki megszabott keretek között tud irányítani, a rendszer alapjait jelentő hagyományokhoz nem tud hozzányúlni, azokon nem változtathat, addig a csinálmányon ülő rendszer tetejéről bármikor le lehet nyúlni az aljára és az éppen aktuális érdekeknek megfelelően változtatni az alapszabályokon.
A magyar történelmi alkotmányos fejlődés a folyamatos jogkiterjesztésről szól. Ennek fényében a kétkamarás parlament a rendi országgyűlés után még úgy-ahogy értékelhető egy újabb előrelépésként a képviselet terén, de a pártokrácia semmiképp. Az ősi magyar alkotmányosság lényege az országot irányító vezető (a hatalmat gyakorló) és a nemzet közötti megállapodás. Magának a vezetőnek a megválasztása is a nemzet joga, még akkor is, ha ezt egy egész dinasztiára nézve teszi meg, mert az újra és újra történő vezetőválasztásról csak a megállapodás betartásának feltételével mond le, és csak ezen feltétel meg nem sértéséig. A megállapodás betartását pedig maga ellenőrzi, és ennek céljából országgyűlést állít fel képviseletére (hisz főleg régen, az információ-áramlás kezdetleges szintjén, a nemzet nehezen tudott volna jelen lenni egyszerre).
Ebből az én logikám szerint az következik, hogy a nemzetet képviselő grémium (országgyűlés) és az országot irányító vezető az alkotmányos megállapodás két oldalán állnak. Egy vezetői helyre érthetőnek, sőt, szükségesnek tartom a versengést, hisz ide rátermettség kell, amit bizonyítani muszáj. A vezetést kontrolláló országgyűlési képviselet viszont nézetem szerint nem erről szól. Itt mindenkinek rendelkeznie kell valamilyen képviselettel, akinek szavazati joga van, aki „elszenvedője” az irányításnak.
A rendi országgyűlés a kor szintjén képes volt a választójoggal rendelkezők valós csoportjainak képviseletére. A pártok tulajdonképpen a dinasztikus vezetés helyett, az egyre sűrűbb, ciklikus vezetőválasztás igényével párhuzamosan születtek a történelem során. Ami abból a szempontból természetes, hogy a vezetőnek csapatra van szüksége az irányításhoz, és mivel az adott vezető nyilván a saját csapatában bízik, ezért annak tagjai teljesen természetesen vele együtt kerülnek be az irányításba vagy onnan ki. A gyakori vezetőváltás miatti hatalomból való rendszeres kikerülés aztán felvetette a csapatok ilyen időszakokban történő szétesésének lehetőségét. Ennek elkerülésére megszállták az országgyűlés alsóházát, ami így tulajdonképpen az irányításból kiesett vagy az oda még csak törekvő csapatok „parkolóháza”, „melegedő helye”, „edzőterepe” lett két hatalmi megmérettetés (választás) között.
Közben a pártok felismerve a zsíros megélhetési lehetőséget, egy vezetőnek törő személy köré szerveződő csapatból önálló céggé növekedtek, ahol már nem a vezető személye kezdett fontos lenni, hanem a cégérdek, és megjelentek báb-típusú vezetők, akiket már a cég „csinált meg”. A szerves történelmi folyamat akkor siklott ki végképp, amikor ezek a cégek szemet vetettek a vezetés kizárólagos kontrollálójának szerepére is, és megszületett a pártok által uralt egyházas parlament, a pártokrácia. (A legtöbb olyan jelenlegi demokráciában, ahol van még felsőház – vagy szenátus –, már ezt is megszállták a pártok. Egyébként a pártokrácia egyfajta elfajulása volt a kommunizmus is).
Itt már teljesen fel vannak borulva az ország-irányító, valamint az irányító és a nemzet közti megállapodást betartatni hivatott országgyűlés szerepei, és a parlamenti többséget szerző (főleg, ha ez olyan mérvű, amivel az adott ország minden szabályozását meg lehet változtatni – nálunk ez a kétharmados arány) párt vagy pártszövetség szinte kontrollálatlan hatalommal rendelkezik. Ebben élünk ma Magyarországon is. Persze elvileg ebben a rendszerben sem kizárt, hogy egy rátermett és karizmatikus vezető kerül az élre (és mint mondtam, az ilyen emberre a nemzetek általában vevők), és a nemzet életében emelkedő korszakot teremt, de jellemzőbb ennek az ellentéte, aki viszont a kontrollnélküliség miatt szörnyű pusztítást tud végezni (lásd pl. Magyarországon Gyurcsányt).
Kijelenthetjük, hogy a választó-társadalmat valós szerkezetében megjelenítő, a vezetést felügyelni hivatott országgyűlés szempontjából a pártokrácia egy teljesen torz rendszer, és az országgyűlés minőségi fejlődésének – vagyis a képviselet kiterjesztésének – történelmi útjáról való letérést jelenti.
A másik kérdés a szavazati jog. A megállapodáson alapuló rendszerekben mindig van egy kör, akinek joga van a vezető megválasztására, a törvényalkotó és a vezetői működést is ellenőrző szervezetben (országgyűlés) való képviseletre, illetve általában a közügyekbe való beleszóláshoz. A történelem során eleinte ez a jog az adott ország népének csak egy szűkebb körére korlátozódott, és ezen belül is súlyozva volt. A szerves történelmi fejlődés folyamán ennek a jognak a kiterjesztését figyelhetjük meg.
A régi, az isteni (természeti) törvényekhez közelebb álló alkotmányos gondolkodás a közösségi jogokat az egyéni jogokkal egyformán fontosnak tartotta. Kétségtelen, hogy a természetben vannak olyan állatfajok, melyek létezése az egyéni léten alapul, és egyedei a – fennmaradáshoz elkerülhetetlenül szükséges – párzás kivételével, szinte teljesen magányosan élnek, talán a tengeri teknős ilyen, de még ezeknél is létezik valamilyen szintű „közösségi jogi szabályozás”, legalább az egyedek élettereinek a kijelölésére. De az ember nem ilyen élőlény. Alapvetően közösségekben él, már a földön való megjelenése óta. Annak a szélsőséges felfogásnak, amely szinte csak két kategóriát lát, a teljes emberiséget és az egyént, a teknősök társadalmában a helye.
Az emberiség tulajdonképpen egymásra épülő kisebb-nagyobb közösségek rendszere, kezdve a családtól, szomszédságon (településen), környéken (járás, megye), nemzeten, országon, fajon (fehér, sárga, fekete, stb.) át, egész a teljes emberiségig (egyébként folytathatnánk a sort az állatokkal, növényekkel alkotott élővilág közösségén át a teljes földanyáig). Ezért az élet szabályozása is a különböző közösségi szinteknek megfelelően jelent meg. Ahogy az emberek száma szaporodott, és az egymásra és a környezetre gyakorolt hatásuk növekedett, úgy lett egyre nagyobb jelentősége a különböző, egyre nagyobb tömeget átfogó közösségek szabályozásának. Míg valamikor ez nem haladta meg a család szintjét, ma már szükségesek a teljes emberiségre is kiterjedő szabályozások.
Nyilván ebben a sorban az egyénnek, mint a „legkisebb alapegység” jogainak is helye van (egyébként az egyéni jogok is csak a közösségen belül, ahhoz képest definiálhatók), de a történelem azt mutatja, hogy ezt a közösségi jogok, érdekek (mert a jogok tulajdonképpen érdekek érvényesítési lehetőségei) általában felülírták. Mivel az egyén túlélése közösség nélkül elképzelhetetlen, ezért azt gondolom, hogy egy ország közjogában a különböző szintű közösségek jogainak (érdekeinek) meg kell jelenni. Persze törekedni kell a közösségi jogoknak az egyéni jogokkal szembeni visszaélésszerű alkalmazásának a megakadályozására, de a liberális alkotmányok túl nagy hangsúlyt fektetnek az egyéni és maximum kis részközösségi jogokra, és a társadalom egymásra épülő közösségek rendszeréből álló szerkezetét nem jelenítik meg megfelelően a jogok terén. Pedig még a BTK is úgy határozza meg pl. a bűncselekményt, hogy az a cselekmény, ami veszélyes a társadalomra, vagyis a közösségre. (Ezután hozzáfűzi, hogy „és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli”, vagyis mind a két szempontot vizsgálni kell egy rendes igazságszolgáltatásban, de nálunk csak a második részre helyezik a hangsúlyt. Ez is mutatja, hogy a közösségi érdek, mint szempont, a régi hagyományokból még utalásszerűen ott van, de már nem megfelelően érzik a súlyát.)
Ezeket csak azért tartottam fontosnak kifejteni, mert a szavazati jog, mint egyéni jog, a történelem során mindig alá volt rendelve a közösségi jognak (érdeknek), és a jogkiterjesztés is ennek szempontja szerint haladt szervesen. Az egyén túlélése a közösség túlélésétől függ, a közösség túlélése pedig elsősorban azoktól az egyénektől, akik a közösség mindennapi életéhez szükséges feltételeket döntően megteremtik. Vagyis a közösség túlélésének érdeke ezen egyének érdekeinek az érvényesülését követeli meg legelsőbben. Ennek pedig a közügyekbe való beleszólás jogánál is ki kell fejeződnie, legalább a súlyozott szavazat gyakorlatával. Ebből a szempontból a „minden egyénnek egyforma értékű szavazata van” liberális elv a szavazati jog kiterjesztés történelmi útjának szintén egy mellékvágánya. (Tulajdonképpen a kommunista egyenlősdi utópiájába való.)
Mai magyar közjogi helyzet
És most térjünk vissza újra hazánkhoz. A magyar nemzet szereti a jó vezetőt, és meg is becsüli (mondákba, mesékbe, népdalokba foglalták az ilyeneket Attilától, Árpádon, Szent Lászlón vagy Mátyáson át Rákócziig meg Kossuthig), de szereti a szabadságot is, a puszták lovon száguldozó fiaitól nem is lehet ezen meglepődni. Az alávetettséget rosszul viseli, ha el is tűri ideig-óráig, pusztul benne, ellentétben sok más néppel, akik a szolgasorban is képesek szépen megszaporodni.
A törzsszövetségi rendszerben működő pusztai lovas államalakulatokban nem nagyon tudtak diktátorok gyökeret verni. Kiérdemelt tekintéllyel lehetett csak vezető valaki, de a viszonylagos szabadságot, és a beleszólás jogát így is meg kellett adni.
Nemzetünk már a megalakulásánál a Vérszerződéssel letette a megállapodáson alapuló irányítás alapjait, amelynek súlyos megsértését a történelme során mindig megpróbálta megszüntetni, úgyhogy nekünk ebből érdemes kiindulnunk. Szerves alkotmány-fejlődésünk folyamata tulajdonképpen a Vérszerződés folyamatos bővítése, kiterjesztése, amit később Szent Korona Tannak neveztek. A lényege a szabadság állapotában, önálló elhatározásból született, megállapodáson alapuló irányítási rendszer. A hangsúly nemcsak az önálló elhatározáson van, hanem a szabadságon is. A szabadság pedig az, amikor függetlenül, alávetettségtől mentesen, nyugodt körülmények között, minden ismeret birtokában, mindent mérlegelve kötök megállapodást. Tehát minden társadalmi megállapodásnak, magának a közjogi rendszernek is, ilyen megállapodásnak kell lennie.
Az 1990-es rendszerváltást megelőző, ellenzéki kerekasztalnál kötött megállapodás semmilyen szempontból nem illeszkedett a szerves alkotmányfejlődés folyamatába. Egyrészt a 45 éves szovjet megszállás alatt kialakult helyzet nem lehet ilyen szempontból kiindulópont. Továbbá hiányzott a „szabadság állapota”, és az „önálló elhatározás” eléggé korlátozott lehetőségek közepette történt, ráadásul a megállapodást megkötő „ellenzékiek” nem voltak a nemzet legitim képviselőinek nevezhetők, mint ahogy a másik oldal sem. Persze a változás megindításának érdekében ez, mint ideiglenes megoldás, még tolerálható volt. Úgy tűnt, hogy akkor még ezt maguk a résztvevők is így látták, hisz az átalakulás megindulásához „megállapodott” alkotmányt maguk is csak „ideiglenesnek” nevezték.
Az orosz megszálló csapatok 1991-es kivonulásával aztán helyreállt a szabadságnak az az állapota, amelyben hivatott lett volna a nemzet a szerves alkotmányfejlődési útjára visszatérve, mindent mérlegelve és átgondolva dönteni közjogi viszonyairól, a jövőt meghatározó stratégiai kérdésekről. De mindnyájunkat átvertek! Az egykori kerekasztal körül ülők ideiglenes megállapodásukat véglegesítve „elsikkasztották” a nemzetnek ezt a jogát, és a nép manipulálásával ravaszul átvezették az országot egy új függőségi, sőt, alávetettségi helyzetbe, amely mára pusztító nehézségeket okoz.
Az egypártrendszerből többpártrendszer lett. Az átverés az, hogy ez szó szerint igaz. Míg a szocializmusban az országirányítás az egy (MSZMP) párton belüli megállapodáson nyugodott, ez most néhány párt egymás közti megállapodására bővült, de a választóközösség képviselete ebben a rendszerben még a rendi társadalom szintjét sem éri el. Ráadásul a kiváltságosok között ott ülnek (sokszor fő helyeken) azok a történelem pöcegödrébe való alakok, akik „legitimitásukat” a 45 éves szovjet megszállás alatt működő rendszerből eredeztetik.
Az igazságtétel és a történelmi jogfolytonosság helyreállításának elmaradása súlyos következményekhez vezetett. Ezeket most nem kívánom részletezni, elég szó esik róla. Csak két dolgot említenék a történeti alkotmányból: Magyarország örökké szabad, és Magyarország a Szent Korona tulajdona. Már csak ennek a két ősrégi elvnek a következetes alkalmazása is megakadályozta volna az ország kiárusítását, előnytelen feltételekkel való beléptetését nemzetközi szervezetekbe, hazaáruló alapszerződések megkötését.
Ezt a jelenlegi rendszert nevezzük – a lényegét legjobban kifejezően – „pártokráciának”, így azoknak is, akiknek a demokrácia kifejezés fontos, van lehetősége kimenteni azt az összeomlás majdani romjai alól. Megjegyzem, hogy számomra a demokrácia már egy hihetetlenül lejáratott kifejezés, ezért óvatosan bánok már a használatával is.
Viszont azért, mert a magyar alkotmányos jogfolytonosság helyreállítása el lett sikkasztva, a szabadság állapotát ellopták tőlünk, és a nemzet ezt az átverést nem vette észre, ebből nem következik, hogy bele is kell ebbe törődjön. A legalapvetőbb egyéni emberi jog az élethez való jog, de ez a legalapvetőbb közösségi jog is. A nemzeti túlélésünkhöz egyszerűen jogunk van, és senki nem kényszeríthet rá minket, hogy ha felismertük, hogy ellopták a szabadságunkat, akkor azt ne akarjuk visszaszerezni. Egyébként ez is következik a Szent Korona Tan „törvénysértés jogot nem alapít” elvéből.
Ha elvesznek az embertől, kiragadnak a kezéből valamit, azt ugye egyből érzékeli, de ha meglopják, azt van, hogy csak jóval később veszi észre. 1945-ben erővel elvették a szabadságunkat, ezt mindenki azonnal megtapasztalta, de ’90 után ellopták azt, ehhez idő kellett, hogy észrevegyük. Ennyi. De most már vegyük észre, és ne törődjünk bele. És ez a tolvajlásban ilyen-olyan szinten résztvevők közti válogatásnál többet jelent, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását.
Kijelenthetjük, hogy a rendszerváltás a jogfolytonosság helyreállításának történelmi útjáról való letérés volt.
Vérszerződés
Ha olyan Alkotmányt keresünk a nemzetünk múltjában, ami bizonyította életképességét, képes volt hagyománnyá válni, és ráépülve szilárd közjogi rendszer épült fel és sikeres ország, akkor miért ne a legkézenfekvőbbel kezdenénk?
Ezt a nemzetet a Vérszerződéssel hozták létre az ősök, ez a közjogi alapja a nemzeti létünknek. Ennek szövegét a magyar krónikákból ismerjük. És ennek szellemiségétől egyébként nincs is jogunk eltérni! És ez lényeges, hogy nincs jogunk! Mert az őseink ezzel hozták létre a nemzetet és nem is lennénk a Vérszerződés nélkül, tehát az magyar “szentírás”.
Abban pedig az alábbiak vannak:
1. Ameddig életünk, sőt, az utódainké is tart, mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a vezérünk.
2. Ami jószágot (vagyont) csak fáradalmaink árán szerezhetünk, mindegyikünknek része legyen abban.
3. Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.
4. Hogyha valaki utódaink közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint a mi vérünk omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettünk.
5. Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.
Eszerint hagyományos magyar közjogi szempontból az törvényes, ami ezzel összhangban van, ami ezzel nincs összhangban az közjogilag törvénytelen. A közjogi fejlődésünk az évszázadok alatt mindig szem előtt is tartotta ezt, és ezzel összhangban építkezett. És mi ezekkel nem mehetünk szembe!
Mit is jelent a Vérszerződés betartása a mai helyzetben?
– A vezér személyének kérdésében nem tudjuk sajnos betartani egyértelműen a szerződést, mert ugye kihalt az Árpádház. Viszont a szerződés szellemisége azt kívánja meg, hogy genetikailag minél inkább ősi magyar származású vezért keressünk mindig! (1. pont) Továbbá a szerződés arra is kitér, hogy a tisztségekben is a nemzet tagjainak kell ülni. (3. pont vége)
– A közös javak nem idegeníthetők el, azok a nemzet jólétét kell, hogy szolgálják. (2. pont)
– A döntéshozatali folyamatból nem lehet kirekeszteni a szavazati joggal bírókat. (3. pont)
– A hazaárulást szigorúan büntetni kell. (4. pont)
– Ha a vezetők eltérnek a Vérszerződés elveitől, törvényes velük szemben a felkelés, ellenállás. (5. pont – Aranybulla szerinti kibontása)
1945-től brutálisan sértve lett a Vérszerződés szellemisége.
– Mert a vezetők, döntéshozók sok esetben nem voltak magyarok, sőt, azt sem tudjuk sok esetben, hogy kicsodák.
– A nemzet vagyonát először erővel elvették, majd később eladták (privatizálták).
– A nemzet tagjainak ezekbe semmi beleszólása nem volt, és általában is ki voltak/vannak rekesztve a döntéshozatali folyamatból. A rendszer még ma is lényegében totalitárius, aki megnyeri a választásokat az „mindent visz”, és egy törpe kisebbség kezében összpontosul minden döntéshozói hatalom.
– Az országnak mérhetetlen károkat okozó hazaárulók vígan élnek.
– A hazaárulással, törvénytelenséggel szemben fellépőket, ellenállókat üldözik.
Új közjogi rendszer kell!
– Amely összhangban van a Vérszerződéssel, és a magyar történeti alkotmányosság talaján nyugszik.
– Amelyben az országgyűlés a társadalom valódi szerkezetét jeleníti meg, mint a régi magyar országgyűléseken, és nem a cégszerűen működő pártok képviselői ücsörögnek ott.
– Amelyben az ország-irányítást (kormányzást) végző tényezőnek legfeljebb tekintélye van, de nincs közvetlen hatalma az országgyűlés felett, mint ma a pártszervezeteken keresztül. És nincs joga az alkotmányos alapszabályokat kedve és érdeke szerint változtatgatni.
– Amelyben a közügyekbe érdemben beleszólhatnak a szavazati joggal rendelkezők.
– Amelyben a parttalan egyenlősdi helyett a társadalmi kötelezettségei teljesítésének arányában van beleszólása a közügyekbe bárkinek is. Vagyis a jogokat – egy emberi jogi minimumon túl – a kötelezettségek teljesítésének arányában osztjuk.
Országgyűlés
Hogy hogyan kell kinézzen egy alkotmányozó nemzetgyűlés, illetve egy országgyűlés? Nos, semmi esetre sem úgy, hogy „pártcégek” ilyen-olyan úton bejutott tagjai alkotják. Az olyan grémiumban, amely az alapvető szabályokat lefekteti, és az országirányítás törvényességét szemmel tartja (vagyis a vezető és a nemzet közti megállapodás betartását ellenőrzi), az ország választóinak képviseleti joga van. Tehát a nemzetnek van képviseleti joga, és nem a képviselőknek van joga dönteni a nemzet sorsa felett, mint ma!
Egy ilyen intézménynek minél jobban meg kell jelenítenie a társadalom valós szerkezetét kicsiben, a különböző számottevő részközösségek érdekképviselete meg kell ott jelenjen. Ez a lényege. Már többször leírtam, de most újra összefoglalom ezzel kapcsolatos elképzeléseimet. Meg kell ott jelennie a területi önkormányzatoknak, a szakmai közösségeknek (pl. szakszervezetek, kamarák), speciális, de jelentős társadalmi tevékenységek képviselőinek (pl. autósok, horgászok, sport stb.), vallási közösségeknek, etnikumoknak, össztársadalmi érdeket képviselőknek (pl. környezetvédők) meg amit még fontosnak tartunk. Mint mondtam, a képviselet a lényeg és nem a képviselő, tehát a mandátum a delegáló közösséghez kötött és nem személyekhez. Persze lehet a személy állandó is, de lehet akár cserélgetni is, mondjuk az aktuális kérdéshez való hozzáértés szempontja szerint. Az ilyen képviselőnek egyszerűen igazolnia kell az adott témához való hozzászóláshoz és szavazáshoz való jogosultságára a megbizatását, és kész. Honoráriumát a delegáló közösség rendezi (ha van).
Azt, hogy mely közösségek kapjanak mandátumot és mennyit, arra lefektethetünk alkotmányos irányelveket, de beleszólhatnak akár maguk a szavazó polgárok is rendszeresen oly módon, hogy bizonyos időközönként meghatározzák a szerintük képviseletet érdemlő társadalmi közösségeket, és ezen véleménynyilvánítások összesített eredménye is befolyásolja ezek súlyát az országgyűlésben.
Itt kell még szólni a kétkamarás parlament kérdéséről. A feljebb felvázolt országgyűlés mellett működhetne egy „felsőház”, de szerencsésebb lenne azt szerintem pl. Bölcsek Tanácsának nevezni. Sokféle elképzelést hallottam már a kétkamarás megoldásra (pl. hogy az alsóházban ülnek a területi képviselők, a felsőházban a szakmai „hivatásrendek”, meg hasonlók), de ezek csak arról győztek meg, hogy egyik sem értette meg az alsó- és felsőház közti különbség lényegét.
Ahogy azt már kifejtettem az országgyűlésben képviselők ülnek, akiknek már az elnevezésükben is benne van, hogy ők valamilyen társadalmi csoportot képviselnek és nem saját jogon ülnek ott. A Bölcsek Tanácsa ezzel szemben olyan nagytekintélyű személyekből álló kisebb létszámú grémium kéne legyen, akiket a szavazó polgárok érdemesnek tartanak rá, hogy maguk közül kiemelve őket, rájuk bízzák, hogy legjobb belátásuk szerint őrködjenek az ország alkotmányos rendje felett. Az ő jóváhagyásuk nélkül nem léphetnének életbe az országgyűlés által hozott új jogszabályok. Azok alkotmányos felülvizsgálatát is elvégezhetnék, lényegében az Alkotmánybíróság szerepét is betölthetnék. A lényeg, hogy a képviselőkkel ellentétben ők viszont saját jogon ülnének ott, ahol ülnek.
Ezen kívül fontosabb kérdésekben gyakrabban lehetne alkalmazni a népszavazás intézményét is.
Nem hiszem, hogy a különböző közösségi érdekképviseletek nem tudnának egy ilyen közjogi rendszer működtetésének feladatához felnőni, ha lehetőséget kapnának rá, és szerintem a szavazó polgárok is hajlandóak lennének több időt áldozni a közügyekre, ha látnák, hogy véleményük és érdekeik megjelennek a legmagasabb szinten is.
Választójog
De kik is ezek a szavazó polgárok? Ez a következő kérdés. Ma ugye minden állampolgár egyenlőként az, elvileg. De ez így nem igaz, mert mindjárt diszkriminatív módon ki vannak rekesztve közülük a tizennyolc év alattiak, holott a jelenben hozott döntések leginkább az ő jövőjüket fogják meghatározni. (Nyilván ezt nem úgy kell orvosolni, hogy mondjuk öt-hat éves gyerekek is szavazzanak.)
Ahhoz, hogy ezt a kérdést kibontsuk, visszautalnék egy fentebb megfogalmazott gondolatra, nevezetesen, hogy a közösség érdeke az, hogy a fennmaradásához szükséges létfeltételeket döntően megteremtő egyének érdeke érvényesüljön legelőbb. Ezek pedig egy mai társadalom esetében az országot munkájukkal üzemeltető, a forrásokat adóikkal megteremtő, közben családot fenntartó, gyerekeket nevelő középkorúak.
Jelenleg ez a társadalmi tömeg Magyarországon egy jó ideje döntően a Fidesz mögött áll. (A pártokráciából kilátni képteleneknek jelzem, hogy ez nem valamiféle „fideszesség”, hanem egyszerű ténymegállapítás.) Az a jelenség alapvetően örvendetes, hogy magyar társadalmunknak ez a húzó középtömege nagyjából egységes és összetart. Mindig is az volt a meglátásom, hogy csak az a politikai program lehet a nemzet felemelkedése és megmaradása szempontjából hosszútávon célravezető, amelyik erre a társadalmi tömegre épít, üzenetei elsősorban ennek szólnak. Mint ahogy feljebb kifejtettem, hogy a stabil rendszer jogi szempontból a joghagyományokon alapul, úgy emberi szempontból ezen a társadalmi tömegen kell üljön. Ezért rendkívül veszélyes, ha egy politikai erő a társadalmi „peremvidékek” (lecsúszott lumpenizálódott tömegek, különböző devianciák rabjai, nagyon gazdagok, éppen felnőtté váló fiatalok vagy a nyugdíjasok stb.) szavazatira építi a hatalomra kerülését és a középtömeg meggyengítését, megosztását folytatja. Az ilyen hatalom folyamatosan kiszívja az erőforrásokat középről, hogy az örökké „éhes” perifériákba tömje, aminek következtében rohamosan feléli a jövőt. Láthattuk ennek gyakorlatát Magyarországon a rendszerváltás óta, különösen a baloldali kormányok idején.
Tehát a hosszútávon életképes közjogi rendszernek olyan választójogi szabályozás kell, amely a társadalmi középtömeget teszi a legfajsúlyosabbá, és tőlük távolodva csökken a közügyekbe való beleszólási lehetőség mértéke. Ez a helyes alapelv.
Gyerekkoromban úgy hallottam, hogy az NDK-ban működött egy olyan lakás kiutalási rendszer, miszerint a fiatal házasok kaptak egy kis lakást, aztán ahogy a család gyarapodott egyre nagyobbat, majd az öregek újra kisebbet. Nos, valami hasonló módon nézhetne ki a közügyekbe való beleszólás mértéke. A lényeg, hogy nem a személyhez van kötve a szavazati súly, hanem a közösségben betöltött helyéhez, tehát nem viszi senki magával a haláláig az élete során megszerzett maximális súlyt.
Ezen kívül nem árt meghatározni bizonyos „peremfeltételeket” is, olyan minimumot, aminek teljesülnie kell arra nézve, aki a közügyekbe beleszólhat (ma egy ilyen van, a 18. életév betöltése).
Most felvázolok egy konkrét rendszert.
A szavazati súlyt nevezzük karizmának (egy, a Hunnia koncepcióhoz csatlakozó hazafi ötlete volt, nekem se jutott eszembe jobb szó rá).
Az első karizma megszerzéséhez – és ezzel a közügyekbe való beleszólás jogához – be kell tölteni a 18. életévet (mint ma), és rendelkezni kell középfokú – legalább szakmunkás – végzettséggel. (Ha valakinek mondjuk, csak 22 évesen van meg a középfokúja, csak akkor lesz jogosult. Van olyan vélemény is, hogy legyen elég a nyolc általános, én ezt keveslem. Illetve a középfokú végzettség helyett elég egy állampolgári vizsga – ez már jobban hangzik –, de ez akár egy plusz feltétel is lehetne.)
Innentől az újabb karizmák megszerzésének előfeltétele, hogy meglegyen az illetőnek az eggyel előtte lévő karizmája.
A második karizmához be kell tölteni a 25. életévet, és le kell tudni a közszolgálatot (fiúknak sorkatonai szolgálat, lányoknak közmunka, mondjuk fél év) és büntetlen előélet is szükséges (tehát akik jogilag büntetett előéletűnek számítanak, már maximum csak egy karizmájúak lehetnek).
A harmadik karizmához szükséges minimum 30. betöltött életév, saját háztartásban nevelt legalább két gyerek, és az iskolák befejezése óta eltelt évek legalább a felének megfelelő idejű összes munkaviszony. Egy ilyen ember a 18 éves érettségizettnél már háromszor nagyobb beleszólási joggal rendelkezik a közügyekbe.
Ezen kívül adományozhatna még az ország vezetője saját elhatározásból vagy javaslat alapján még egy karizmát, mondjuk szép nagy családért, kiemelkedő tudományos vagy sport teljesítményért, hazafias szolgálatért, stb., így lehet valaki saját jogon akár négy karizmás szavazó polgár is.
Továbbá a harmadik karizmával együtt járna egy olyan jogosítvány (ezt akár alacsonyabb karizmájúak is megkaphatnák érdemeikért), hogy mások szavazati súlyát növelheti, vagyis olyan embereket, akiket érdemesnek tart rá, és akiknek a három karizmájuk már megvan, fajsúlyosabbá tehet, ezt nevezzük súlyozási jognak. Mivel irreálisan nagy súlyt sem kaphat senki, ezért célszerű egy felső határt megszabni, ez lehetne mondjuk tíz karizma, tehát ennél nagyobb szavazati értéke senkinek nincs. Ez azt jelenti, hogy másoktól begyűjtött súlyokkal legfeljebb hat karizmát lehet kapni, ez az elméleti maximum, ha minden súlyozási joggal rendelkező súlyozza ugyanazt a személyt (ilyen persze nincs). Minden súlyozásra jogosult szavazó polgár négy másik – legalább három karizmával rendelkező – személyt súlyozhat, persze kevesebbet is lehet vagy akár senkit. (Pl. érdemesnek találja rá az apját, anyját, történelem tanárát meg valami közismert embert.) Az adott súlyt bármikor vissza lehet vonni, és másnak átadni. Hogy már néhány súlyozó is látható karizma növekedést jelentsen, ezért a támogatók számával nem lineáris arányban növekszik a karizma, hanem egy gyökös függvény szerint. (Pl. súlyozással szerzett többlet karizma = (súlyozók száma / összes súlyozásra jogosult száma) az ¼. hatványon, szorozva 6-tal, ez tíz súlyozónál 0,25 körüli értéket ad, ezernél 1 körülit, százezernél 3 körülit, feltéve, hogy kb. hárommillió súlyozási joggal rendelkező van.)
Minden szavazó, minden szavazásnál az épp aktuális karizma szintjének súlyával szavaz. Az egészet egy központi számítógépes program tartja nyilván, ahol minden szavazásra jogosultnak egy saját védett oldala van, ahova belépve megnézheti aktuális karizma szintjét, súlyozóinak kilétét (ha engedték, hogy lássa), hogy ő kiket súlyozott, beállíthatja, hogy mi legyen a lapján nyilvánosan látható pl. szavazásai, karizma szintje stb.
A szavazópolgár bárhonnan leadhatja a szavazatát, csak be kell lépnie a rendszerbe.
Ebben a rendszerben mindig lehet látni, hogy kik a „fajsúlyos” emberek a társadalomban (a népszerűbbek karizma szintjüket valószínűleg nyilvánosan kezelnék), így a választók maguk teremthetnének tekintélyt. Pl. a feljebb említett Bölcsek Tanácsába is csak a választók által legkarizmatikusabbá tett emberek vehetnének részt. (Mellesleg a közvélemény-kutatással való manipulálás kora is véget érne.)
Beszélni kell még az életkor előrehaladtáról. Ha a saját háztartásban már nincs eltartott gyerek, a harmadik karizma megszűnik, nyugdíj korhatár elérésével a második is, tíz évre rá az első is. Innentől csak a súlyozással kapott karizma marad meg halálig. Vagyis akinek egyszer megvolt a saját három karizmája és nem vált büntetett előéletűvé, azt öreg korában is lehet súlyozni.
Nagy vonalakban ennyi. Azt gondolom, hogy egy ilyen súlyozott szavazati rendszer, a szavazati jog kiterjesztésének történelmi folyamatába teljesen beleillik.
Vezetők és képviselők választása
A harmadik alapvetően fontos dolog a vezetőválasztás kérdése. A mai két vezető (elnök, miniszterelnök) helyett én az egy legfőbb vezetőt tartom ésszerűnek (ilyen szempontból az USA megoldása jobb). Az ő feladata az ország működtetése a mindennapokban, és képviselete a nagyvilágban. Az ehhez szükséges apparátus személyi állományának kiválasztása az ő joga. (Itt jelenik meg a csapat-párt.) Jogosítványai alkotmányos megállapodás kérdése, véleményem szerint nem baj, ha erősek. Megválasztási ciklusára én az össz szavazói érték (egyéni karizmák összege) egyharmadát elérő kezdeményezést tartanám ésszerűnek, amíg legalább ennyien nem akarnak új vezetőt választani, addig ne legyen választás. Megnevezése lehetne kormányzó vagy országfő (én az utóbbit támogatom – egyébiránt ez is Hunniás hazafi ötlete –, az elnököt idegennek érzem), de a királyválasztás lehetőségét sem kell végleg elvetni.
Az országfői címre pályázóval szemben meg kell határozni minimum feltételeket. Rendelkeznie kell három saját karizmával, továbbá legalább két súlyozóktól kapott karizmával (kb. húszezer súlyozó). Ezen kívül 40. betöltött életév, de 60 évnél fiatalabb életkor, felsőfokú végzettség, és egy meghatározott minimum fizikai képesség (ne egy egészségtelen, kisportolatlan alak legyen). 70 felett már senki ne tölthesse be az országfői pozíciót, ha valaki eléri oszágfőként ezt a kort, nyugdíjba kell vonuljon.
A feltételeknek megfelelő jelölteknek a kampányra egyenlő lehetőségeket kell biztosítani. Az országfői választáson alulmaradt induló, ha legalább 10%-nyi szavazati mennyiséget ért el, helye van az országgyűlésben, és csapatának egy alapszintű fenntartásához költségtérítést kap (párt támogatáshoz hasonló) öt évig. Tehát nincs egy költséges alsóház fenntartva csak a pártok „melegedési helyeként”. (Ma ezek azt mondják, hogy ők ott törvényhozói munkát végeznek, de mindannyian tudjuk, hogy megy ez, a felső vezetés utasítása szerint nyomkodják a gombokat.) Ha a vezetőnek szüksége van törvény-módosításra vagy új törvényre, apparátusával dolgoztassa ki, nyújtsa be az országgyűlésnek, és győzze meg a fontosságáról.
Tisztázni kell még a társadalom különböző részközösségeinek a működését. Ahol a mindennapos működési feladatok vannak, mint a településeknél, ott szintén vezetőt kell választani. Egyébként is az önkormányzatiságnak hangsúlyosabban kell megjelenni. Ma a pártokrácia ezeket is részben megszállva tartja, de mindenképpen elnyomja. Jól látszik ez a finanszírozási rendszeren is, hogy a központi költségvetésből kapják a visszaosztott „alamizsnát” ahelyett, hogy nekik lennének meg a saját bevételeik, és adnának be a központi kiadásokra. Normális esetben úgy kell törvényileg szabályozva legyen, hogy ne az önkormányzatok kapjanak az államtól, hanem az állam az önkormányzatoktól. Persze a befizetéseknek olyan mérvűnek kell lenniük, hogy az állam tudja támogatásban részesíteni a forráshiányos településeket, de ez az elven nem változtat.
Az önkormányzati vezető (polgármester) választáson szintén kritériumok vannak a jelöltek számra. Kell a három saját karizma, és valamennyi súlyozásból eredő karizma (a település méretéhez igazított mértékű), 60 évnél fiatalabb életkor (70 felett ezt a pozíciót se lehet betölteni), középfokú végzettség és természetesen helyben lakás. Mivel az önkormányzatoknak jogszabály-alkotási joguk van (önkormányzati rendelet), ehhez választói jóváhagyás szükséges vagy közvetlenül (népszavazás), vagy képviselőkön keresztül (képviselő testületi döntés), ezt helyi szinten el lehetne dönteni, hogy melyiket alkalmazzák.
Az önkormányzatok járásokba szerveződve rendelkeznek egy-egy mandátummal az országgyűlésben, ennek mindenkori betöltéséről a járások önkormányzati vezetői közösen gondoskodnak.
Kérdés még a megyék súlya, mert ha a megyék fajsúlyosak a rendszerben, akkor ez az országgyűlési képviseletben is meg kell jelenjen, de egy megye azért nagy, ott lehetnek ellentétes érdekek, ezért ez a kérdés még számomra is nyitott.
Az egyéb részközösségek (szakmai, vallási, stb.) országgyűlési képviseleti helyének betöltésére nem akarok én szabályokat felállítani, tegyenek erre javaslatot az ezen a területen működők.
Az eddig felvázolt közjogi rendszer méltán lenne nevezhető Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Nekem nem jutott eszembe rá semmilyen találó elnevezés, de azt hiszem, ahogy a 2010 utáni magyarországi politikai hatalom a saját rendszerét nevezi, az sokkal inkább illene erre.
Mert bizony, ami semmiképpen nem tud megvalósulni a pártokráciában, az a nemzeti együttműködés. A hatalom megszerzéséért törtető cégszerűen működő pártoknak egyszerűen elemi érdeke a „piac” felosztása, vagyis a választók állandó megosztása, uszítása, a különböző társadalmi csoportok összeugrasztása. E nélkül saját létezésük veszítené értelmét, ezért sose fognak ezen változtatni. Ezt talán jól érzékelni a mai magyar politikai közállapotokat szemlélve is.
Soha nem szabad feladnunk
Mint ahogy már írtam, az, hogy 1990 után ellopták tőlünk az újra megteremtődött szabadságunkat, hogy elsikkasztották a lehetőségét annak, hogy 45 év elzártság után a társadalom újra megismerkedve a saját történelmi hagyományaival vagy más országok közjogi megoldásaival (mert számos, a miénktől eltérő választási rendszer van), társadalmi vita után, egy alkotmányozó nemzetgyűlésen, majd egy népszavazáson maga döntsön közjogi rendszeréről, sorskérdéseiről, az nem jelenti azt, hogy ebbe a sikkasztásba bele kell törődnünk.
Hogy miféle gazemberség folyt itt, arra elég példának említeni a kommunista gyilkosok (embereket a rendszerrel való szembenállásuk miatt – vagy csak úgy – megkínzók, agyonverők, kivégzők) felelősségre vonására hivatott úgynevezett „Zétényi-Takács” törvény alkotmánybírósági megtorpedózását, melyben kimondják, hogy „az elévülés attól függetlenül megszünteti a büntethetőséget, hogy miért nem üldözték a bűnöst, az állam mulasztása nem eshet az ő terhére.” Az „állam mulasztása”, mintha nem maga az állam – az illegitim, erőszakkal ránk erőltetett kommunista állam – lett volna ezen gazságok megrendelője! Nem „mulasztásból” nem vonta őket felelősségre, hanem szánt szándékkal! Ezt – és egyéb gazságok legalizálását – eredményezte a szocialista állammal való jogfolytonosság vállalása.
Nem szabad ebbe beletörődnünk, már csak azért sem, mert a magyar történelmi jogfolytonosság szemszögéből nézve, a ’90-től kialakított rendszer nem más, mint a ’45-tel kezdődő illegitim rendszernek csak egy újabb – bár kétségtelenül a legjelentősebb – belső „rendszerváltozása”. Tehát egy alkotmányozó nemzetgyűlésnek nem kell a ’90 óta kialakult állapotokat sem változtathatatlannak elfogadnia. A 2006. őszi események után pont annak a lehetőségét éreztem megnyílni, hogy esetleg kiharcolhatjuk magunknak újra a szabadságot, hogy alulról szerveződve eljuthatunk egy alkotmányozó nemzetgyűlésig, ahol nem kell a „mutyi berendezkedés” érdekeltjei által felkínált lehetőségekre szorítkoznunk. Ezért is volt – és ma is az – a meggyőződésem, hogy a változást akaró erőket emellé a cél mellé kell gyűjteni, és nem amellé, hogy új erőkkel (új párttal) szálljunk be a „mutyi világba”.
Sajnos még mindig mindenki inkább a „mutyi rendszert” akarja máshogy, jobban csinálni, megreformálni, ami még a legjobb szándéktól vezérelve is csak félmegoldást szülhet. Mert aki a magyarságot igazából megmentő változást akar, az akarva-akaratlan bele fog ütközni előbb-utóbb a legitimitás kérdésébe, és minél jobban „belegabalyodik” a mutyi-világ politikai viszonyaiba, annál kevésbé lesz képes szembehelyezkedni vele. Sajnos a „sötét oldal” csábító, járhatóbbnak tűnik az az út az elején, könnyen elhajlanak sokan, és meggyőzik magukat, hogy ők elég erősek azon át is eredményre jutni. De sziklaszilárd meggyőződésem, hogy ez nem igaz, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy az én álláspontom – sőt, én magam is – jelenleg csatát vesztett, mert a harc a jobbra való törekvésért soha nem ér véget.
Egyébként meg még a 80-as évek végi rendszerváltó erők sem azt hirdették, hogy reformáljuk meg a szocializmust, hanem egy közjogi rendszerváltást hirdettek, és a problémák megoldását majd abban ígérték. Még ha el is baltázták az egész dolgot, abban igazuk volt, hogy nem a “döglött kutyát kell élesztgetni”. Nekünk azt kell világosan megértenünk és tanulnunk belőle, hogy miért baltázták el.
Szólni kell még ősi népünk megmentésének egy másik útjáról, melyet eleink a régmúltban szintén sikerrel alkalmaztak. Ez pedig egy új állam alapítás, végszükség esetére, erre is kell legyen forgatókönyvünk. Ez tulajdonképpen a Hunnia terv, amit Toroczkai Lacival meghirdettünk. Őseink a honfoglalást megelőző időkben jutottak hasonló dilemma elé. A puszták szittya lovas népeinek akkori államalakulata, Kazária, a maihoz hasonló lezüllés állapotába kezdett kerülni (nem sokkal ez előtt történt, hogy a kazár előkelők – nem tudni miért – felvették a zsidó vallást). Ekkoriban szakadtak el őseink – a reformálhatatlan reformálásával nem vesződve – inkább, és a Vérszerződés megkötése után visszatértek Atilla örökébe, a szép Kárpát-medencébe, és új birodalmat alapítottak.
Persze ma már nincs hova elvonulni újrakezdeni, de az elv mindenesetre nem elvetendő, hogy mindezt akár helyben, ország az országban módon elkezdjük felépíteni.
Tulajdonképpen ez sok szempontból előnyösebb lenne, hisz így végképp nem kell kössük magunkat semmilyen előzményekhez, kezdhetünk teljesen tiszta lappal, viszont történelmi hivatkozásaink is talajukat vesztik (pl. Trianon), és mindenben csak a saját erőnkre számíthatunk, de igazából, ha jobban belegondolunk, most is ez a helyzet. Így egy „minőségi” társadalmat lehetne „összerakni” – hisz akárkit nem vagyunk kötelesek a sorainkba venni –, majd egyre jobban erőre kapva kikiálthatnánk függetlenségünket, és végül az elgyengült Magyarország maradékai is „meghódolnának és csatlakoznának” (hasonlóan egykor a besenyőkhöz meg kunokhoz), de persze már Hunnia szabályai szerint.
Ezt akár egy jelenlegi rendszerben működő kormány háttértámogatásával is meg lehetne csinálni, ha az a kormány eleve e cél eléréséért dolgozik. E nélkül óriási ellenszélben kéne tevékenykedni, ami igaz hazafiak számára már ugyan megszokott, de azért nehezítené a dolgot.
Végülis akár így, akár úgy, de nemzetünk túlélése érdekében szabadoknak kell legyünk, mert egy erős közösségben az ember ugyan nem lehet liberális értelemben véve teljesen szabad, de a közösség lehet szabad, és mindenki túléléséhez erre van szükség.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, I. RÉSZ, 1. cikk is kimondja, hogy „Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.”
Vagyis egy saját szándékaink szerint kialakított közjogi rendszer bevezetéséhez az „európai értékek” szerint is jogunk van, a világ ez ellen a saját nemzetközi jogi normái szerint sem tehet semmit.
Budaházy György